Megjelenés dátuma Heti történet

Szigorúság vagy együttérzés?

Egy lelkipásztort egyszer egy haldoklóhoz hívtak, egy közismerten bűnös életet élő emberhez, aki életében nem foglalkozott sokat Istennel és a lelki élettel. A lelkipásztor meglepődött, amikor belépett és látta, hogy a haldokló ember őrjöngve lapoz egy nagy Bibliát. Remélve, hogy tud segíteni, megkérdezte: „Mit keres?” A haldokló így felelt: „Mentséget!”

Noé Bárkája

Minden amit tudnod kell az életben, arra megtanít Noé Bárkája.
1. Ne késd le a hajót.
2. Emlékezz, mind ugyanabban a hajóban vagyunk!
3. Tervezz előre. Akkor sem esett az eső, amikor Noé megépítette a Bárkáját.
4. Tartsd jó kondiban magadat. Mikor 60 éves leszel, lehet, valaki felkér egy nagy dologra.
5. Ne törődj a kritikákkal. Csak csináld meg a munkát, amit meg kell csinálni.
6. A jövődet építsd magasra.
7. A biztonságod érdekében mindig párban utazz.
8. A sebesség nem mindig számít. A csiga és a párduc is ugyanabban a hajóban van.
9. Ha stresszes vagy, lebegj kicsit.
10. Emlékezz: a Bárkát amatőr, a Titanicot pedig profik építették.
11. Nem számít a vihar, ha Istennel vagy, a végén mindig vár a szivárvány.

Koporsó és tükör

Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta-tudta ezt az egyházmegye püspöke is, és egyik legbuzgóbb papját küldte oda lelkipásztornak. De már az új pap személye, buzgósága sem érdekelte az embereket. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános a hét közbeeső napjain házról házra járt és ajtóról ajtóra kopogtatott. Az egyik helyen kimért udvariasság, a másikon ellenséges hangulat fogadta, és sokan közömbösen keresztülnéztek rajta. Az egyház itt már úgyis halott, nincs már szükségünk rá, hogy újraéledjen, mondogatták itt is, ott is.

Az újabb vigasztalan vasárnapot követő héten a városka helyi lapjában feketekeretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános - híveivel egyetértésben - közli, hogy a helybéli Szent Ferenc egyházközség meghalt. A gyászistentiszteletet érte vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán. - A lapot azután megdöbbenve olvasta mindenki.

Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdező tekintetek néztek egymásra: mi lesz most? Mi történik itt? Ami azután valóban történt, arról az egyik helyi lakosnak, egy huszonhat éves fiatalembernek a beszámolója tájékoztat. „Amint beléptem a templomba, mindjárt észrevettem az oltár előtti alacsony ravatalra helyezett koporsót. Egyszerű tölgyfából készült, aranyozott kereszt díszítette. A plébános 11-kor felment a szószékre. Néhány percnyi csendes imádság után felénk nézett és így szólt: az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akiket annak véltem, közölték velem, és magatartásukkal is igazolták, hogy egyházközségük halott. Úgy tűnik, nincs már semmiféle remény az újjáélesztésre. Szeretném azonban véleményüket még egy utolsó próbával megcáfolni vagy esetleg igazolni. Kérem, menjenek el sorjában, egymás után a koporsó mellett, vessenek pillantást a benne nyugvó halottra. Azután hagyják el a templomot a keleti kapun. Ezt követően majd én magam elvégzem a gyászszertartást. Ha azonban mégis akadna néhány, aki kifelé menet elgondolkodik, és arra a meggyőződésre jut, hogy megváltoztatja véleményét, mert úgy gondolja, egyházközségünk mégis életképes, akkor kérem őket, jöjjenek vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlevőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani.

Ezután a pap a koporsóhoz lépett, megilletődve levette fedelét és félreállt. A menet pedig lassan megindult. A sorban az egyik utolsó - írja a tudósító - én voltam. Maradt hát elég időm, hogy elgondolkodjak. Ilyesmi jutott eszembe: vajon ki és mi az egyház? Kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek? És ki lesz majd a koporsóban? Minden bizonnyal a megfeszített Krisztus képét vagy szobrát helyezte el a plébános, hogy vele szembesítsen minket. Ilyen és hasonló gondolatok villantak fel bennem, de úgy látszik, az előttem vonulókban is, mert láttam, hogy mindenki zavartan lépked előre. Láttam, hogy egyfajta aggódás ül ki az arcokon, félnek, amint közelednek a koporsóhoz. A látvány azonban hatott, megnyílt az északi kapu, s egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott álltam a koporsó előtt, hogy megnézzem, kit és mit találok ott. Mikor a koporsó fölé hajoltam, előbb behunytam a szemem. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem is halott egyházközségünket, de még csak nem is a halott Krisztus képmását láttam meg, hanem egyet halott egyházközségünk tagjai közül. A koporsóba helyezett tükörben önmagamat pillantottam meg.”

Csak kis figyelmet kérek!
Egy fejkendős néni felment lányához, a városba. Mindent megkapott, ami egy jó gyermek csak nyújtani tudott. Kapott külön szobát, jó ellátást, még szeretetet is, köszönetet a munkájáért. Mégis visszaköltözni készült falujába. Itt – mondta – nem vesz észre senki. Itt nem néz rám senki. Nem szól hozzám senki. Mindenki rohan, siet, szalad… A gyermekeim is. Jók hozzám, igazán jók, csak éppen nincs idejük, hogy észrevegyenek. Nem hinném, hogy lenne olyan ember, ki ne szenvedett volna amiatt, hogy nem vették észre. Ismerve az állapotot, miért vagyunk oly figyelmetlenek?
 

A kételkedő vallomása

Egy közismert kételkedő térdel a templompadban. Szomszédja megszólítja:
„Tudomásom szerint nem hiszel Istenben!”
„Természetesen, nem - válaszol a megszólított -, de nem tudom, hogy igazam van-e!”

Szent Család

Zeffirelli Jézus-filmjének egyik jól sikerült jelenete az, amikor gyermekek sereglenek Jézus köré és szinte egy hangon kiáltják feléje: „Gyere, Jézus, mesélj nekünk!” Ő pedig leül közéjük, játszik velük, elmeséli a két fiú történetét, a végén a találós kérdéssel, melyik volt engedelmes, melyik engedetlen. Ő annyira atyja, barátja a gyermekeknek, hogy majd kimondja evangéliuma egyik alapigazságát: „ilyeneké a mennyek országa!” (Mt 19,14)

Karácsony

Kodolányinak van egy döbbenetes novellája, címe a keresztelő. Nagygazda családban végre megszületik a gyermek és meg is keresztelik. Hazajőve leteszik a gyereket a vendégszoba díványára. Jönnek a vendégek, kicsit kapatosak. Mivel az előszoba fogas megtelt, az ágyra dobálják bundáikat, észre sem veszik, hogy ott a pólyás is. Mire az ünnepség véget ért és megünnepelték a gyermeket, megfulladt. Ugye értik mire gondoltam?

Mire karácsonynak vége, megfullad az ünnep, mert rábodáltunk mindent.

De Gaulle és a kis Jézus Krisztus

De Gaulle francia köztársasági elnök egy kápolnát emeltetett, melyet Jézus születésének tiszteletére szenteltek fel. A bejárat fölé rövid, de velős feliratot fogalmazott: „A nagy De Gaulle a kis Jézusnak.” Valaki azonban figyelmeztette, hogy a felirat lekicsinylő hangnemben viszonyul Jézus személyéhez. Végül a kápolna az alábbi felirat került: „Franciaország első embere a Szentháromság második személyének.”

Adventi koszorú eredete

1839-ben, Hamburgban Johann Heinrich Wichern evangélikus lelkész készítette az első adventi koszorút. Imatermében egy kocsikerék nagyságú, fából készített koszorút akasztott fel, melyen 23 gyertyát helyezett el: négy nagy fehéret a vasárnapoknak, köztük 19 kicsi piros gyertyát a hétköznapoknak. A következő évben már ugyanezt a koszorút fenyőágakkal díszítették. Ez a kedves szokás hamarosan elterjedt Németországban, majd Európa-szerte. Igaz, kissé módosult, mivel a 23 gyertya helyett csupán négyet - három lilát és egy rózsaszínűt, a közelgő öröm jeleként (3. vasárnap) - , ami advent négy hetét, szimbolikusan az adventi idő négyezer évét jelenti, a lila szalagok pedig a bűnbánat kifejezői.

Régen a családok advent első vasárnapja előtti szombaton együtt készítették el, és advent minden estéjén közösen imádkoztak és énekeltek a koszorú körül.

A hétről hétre egymás után fellobbanó lángocskák, az egyre nagyobb fény arra a Jézusra irányítják a figyelmet, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága, és aki velem mer jönni, az maga is világosság lesz ebben a világban.”

A kenyér értéke

Egy angol újságíró nemrégen egy igen tanulságos kísérletet végzett: másfél kiló kenyeret vásárolt és azzal több város forgalmas utcasarkára állt ki. Az arra elhaladóktól azt kérte, hogy dolgozzanak a kenyérért egy óra hosszat. Eredménye: Hamburgban kinevették, New Yorkban letartóztatták. Az afrikai Nigériában készek voltak az emberek 3 óráig dolgozni a kenyérért. Az indiai Új-Delhiben több száz ember jött össze szinte percek alatt, akik készek voltak egy egész napig dolgozni az említett kenyérért…

Az ima hithez vezet

Teréz anyát egy televíziós beszélgetés alkalmával komolyan megtámadták: „Ön szereti a szegényeket, ez rendjén van. De hogy áll a dolog a Vatikán és az egyház gazdagságával?” Teréz anya válasza tipikus volt. Komolyan a kérdezőre tekintett és így szólt: „Uram, ön nem boldog. Valami bosszantja Önt. Nincs béke a szívében, benső világában.” Szavai nagy meglepetést váltottak ki. A legnagyobb nyugalommal folytatta: „Hinnie kellene!” „S hogy jutok a hitre?” - kérdezte a másik. „Imádkoznia kellene!” - Nem tudok imádkozni!” „Ezért én teszem majd Ön helyett. De próbálja egyszer embertársait mosolyával megajándékozni. A mosoly olyan, mint a másik megérintése. Isten valóságából hoz valamit életünkbe.”

Ez van…

Egy pap a hitről és a vallásról beszélt egy ismerősével, aki ateista és teljesen közömbös volt a jó iránt.

─ Kiváló ember vagy és jó barát! Miért nem határozod el magad, és nem leszel te is keresztény? – mondta neki a pap.

─ Azért, mert, ha az a kereszténység, amit tőled hallok, nincsen hozzá erőm. Ha pedig az, amit magam körül látok, akkor nem is érdekel!

 

Egy turista megérkezett a városba. Taxival jött, hogy a nevezetességeket gyorsan meg tudja nézni, mert kevés ideje volt. Feltűnt neki, hogy sok templom ékesíti a várost. ”Ennek a városnak a lakói nagyon szerethetik az Istent” – mondta a taxisnak. „ Szeretik-e az Istent vagy nem, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy egymást nem szeretik”- válaszolta a sofőr.

 

„Nincsen rosszabb süket annál, mint, aki nem akar látni” – mondta Lao Tze.

A nép nem használja a fülét, hogy halljon. A szemével hallgat. Mit lát a nép, amikor egy keresztényre néz?

Hol lakik Isten?

Egy fiatal ember jött egy idős, tudós emberhez és azt mondta neki: „Ezer forintot adok Önnek, ha megmondja nekem, hogy hol lakik Isten!”  A tudós így válaszolt: „Én pedig kétezret adok, ha megmondja, hogy hol nem lakik!”

A gurunak feltett kérdés

„Mondjon nekem valamit Istenről!” - kérte valaki a lelkiekben eléggé képzett gurut. Ezt a választ kapta: „Hogy tudnám én Önnek a Mount Everest csúcsát leírni, vagy az utolsó tábortól a csúcsra vezető utat, ha Ön még Delhi embertömegében él? Csak azt tudom mondani, fogadjon fel egy riksát, menjen a vasútállomásra, utazzon el a Himalája lábához és kezdje el a hegy megmászását. Ha a harmadik, vagy negyedik táborhoz elérkezett, akkor már meg tudom mutatni Önnek a tovább vezető utat. Részletesen meg tudom mutatni Önnek, hová lépjen, nehogy halálos szerencsétlenség érje, vagy áthidalhatatlan akadályba ütközzék és megfagyjon. Csak akkor, ha már olyan messzire jutott, tud majd valamit a Mount Everestről.”

Mint egy tükörben

Egy uralkodó magához hívatta egyik alattvalóját, aki kegyetlenségéről és fösvénységéről volt ismert. A birodalomban mindenki félt tőle. Az uralkodó megparancsolta neki:

─ Van egy óhajom. Indulj el, és a nagyvilágban keres nekem egy embert, aki valójában jónak számít.

─ Igenis fenség – hangzott a válasz.

Sok emberrel találkozott és beszélt. Elég hosszú idő elteltével visszatért urához és azt mondta:

─ Uram! Úgy tettem, amint megparancsoltad. Bejártam a fél birodalmat, hogy rátaláljak egy jó emberre. Lehetetlen találni egyet is. Mindenki önző és rosszindulatú. Errefelé nem lehet olyan embert találni, aki neked is tetszene.

Az uralkodó megköszönte fáradozását és hazaküldte. Hívatott egy másik alattvalót, aki jóságáért és nagylelkűségéért szerettek beosztottjai. Ő is megkapta a parancsot:

─ Barátom, ide figyelj! Az az óhajom, hogy indulj el és nézz szét, találsz-e valahol egy valóban rossz embert.

Ő el is indult. Hosszú útján találkozott sok emberrel és beszélt is velük. Több hónap távollét után ő is visszatért az uralkodó palotájába és jelentést tett.

─ Uram, nem sikerült. Vannak könnyelmű emberek, akik elrontották életüket, de sehol sem találtam egy igazán rossz embert. Szívében mindegyik jó maradt a sok bukás ellenére.

 

Egy este, naplemente idején, háza küszöbén elmélkedett a földműves és élvezte a hűvös estét. Közelében volt egy út, amely a faluba vezetett. Jött valaki, és amikor meglátta a gazdát elgondolkodott. „Ez egy lusta férfi lehet, nem dolgozik, és egész napot a küszöbön ülve tölti el…”

Később egy másik utas jött arra, ő pedig azt gondolta: „Ez a férfi egy szoknyavadász. Csak azért ül itt, hogy a lányokat nézze, és megjegyzéseket tegyen rájuk…” A harmadik idegen, aki helység felé igyekezett, így gondolkodott: „Ez a férfi biztosan egy szorgalmas ember. Napközben sokat dolgozott és este élvezi a megérdemelt pihenést…”

Túl sokat mi sem tudhatunk a földművesről, aki az ajtó előtt ült. Annál többet a három férfiról: az első egy lusta ember volt, a másodikban volt valami jó, a harmadik, pedig egy dolgos ember volt.

 

Amit kimondasz, az rólad beszél, különösen, ha másról teszed!

Isteni gondviselés

Még annak idején, amikor Krisztus Péterrel együtt vándorolt, egyik este parasztházhoz érkeztek, és éjszakai szállást kértek. Barátságosan fogadták és bőséges vacsorával vendégelték meg őket. Beszélgetésbe elegyedtek, és kitűnt, hogy jó termésre várnak. A parasztasszony azt mondta: „Ha nem pusztítja el jégeső a termést, úgy a fiunkat a városba küldhetjük tanulni, amint szeretné.” A következő nap Jézus és Péter tovább haladtak. Váratlanul elsötétült az ég, és sűrű jégeső söpört végig a vidéken. Péter szemrehányóan így szólt: „Uram, ez a hála azért, mert ezek a jó emberek oly szeretettel fogadtak bennünket?”   „Hallgass, Péter! Atyám tudja, hogy mit tesz. Ha a fiatalnak lehetősége lenne, hogy a városba menjen tanulni, egy semmirevaló válnék belőle. Így becsületes ember marad.”

Imádkozz és dolgozz!

A halászok kint voltak a tengeren hajójukkal. Vihar lepte meg őket. Annyira féltek, hogy abbahagyták az evezést, és csak az ég segítségéért könyörögtek. A csónak azonban egyre messzebb sodródott a parttól. Egy öreg halász erre így szólt: „Miért hagytuk abba az evezést? Istenhez imádkozni és evezni, ez a kettő csak együtt segít bennünket a partra.”

A róka Betlehemben

Betlehem közelében élt egy róka. A pásztorok nagyon féltették tőle a nyájat, ezért éjjel-nappal őrizték. Mindig jelen volt egy őr. Ez nem tetszett a rókának, egyre éhesebb és dühösebb lett.

Aztán egy különös éjszakán a pásztorok megszokott életét soha nem látott fény és soha nem hallott hang tette változatossá. Az angyalok karának gyönyörű visszhangja töltötte be a levegőt. Gyermek született. Jelentéktelen kinézésű, pufók kis rózsa. A róka elcsodálkozott, amikor látta, hogy a keménykötésű pásztor mindegyike oda siet az istállóba, a gyermekhez.

─ Micsoda felhajtás egy jelentéktelen gyermekért! – gondolta a róka.

Kíváncsi lett, de még inkább éhes és óvatos léptekkel követte a pásztorokat. Amikor látta, hogy a pásztorok bemennek egy istállóba, elrejtőzött egy bokor tövében, és várt.

A pásztorok átadták az ajándékokat. Üdvözölték a szülőket és gratuláltak nekik. Tisztelettel meghajoltak a gyermek előtt, és távoztak. Az ember és az asszony nagyon fáradt volt. Az események hatására kimerültek, és elaludtak.

A lopós hajlam nem aludt ki a rókában és besomfordált az istállóba. Nem vették észre, csak egyedül a gyerek. Tágra nyílt szemmel nézte a róka nedves orrát, aki ravaszul kúszott előre. A róka kegyetlen és száraz szemei tágra nyíltak és piros nyelve szomjasan lógott a szájában.

─ Micsoda fejedelmi falat – gondolta a róka. Meleg lehelete a gyermek arcár érintette. Megfeszített izmait és készült ráugrani a gyermekre.

Ebben a pillanatban a gyermek kezével, mintha jó illatú virág lenne, megsimogatta a róka orrát. Először fordult ez is elő, hogy életében valaki megsimogatta durva szőrét. Olyan hangon, amilyent idáig még soha nem hallott, megszólalt a gyermek:

─ Szeretlek kis rókám!

Ekkor valami hirtelen dolog történt a betlehemi istállóban. A ravasz róka szőrzete szétnyílott és földre hullott, mint egy használt ruhadarab. Alatta egy ember volt látható. Egy igazi, testben élő ember. Az ember letérdelt. Kezébe vette a gyermek kezét, megcsókolta és szép csendben imádkozott.

Az ember emelt fővel hagyta el az istállót és kiment a nagyvilágba hirdetni:

─ Megszületett az isteni gyermek, aki szabaddá tehet! Megjött a Messiás! Sikerülni fog neki!

 

A teremtményekkel szeretve lehet megváltoztatni.

Ez volt Isten terve.

Talán ma is működik.

Csak az állatokban…?

Istenben, avagy az emberben kételkedni?

A nemzeti szocialisták terrorjáról és a zsidóüldözésről folytatott beszélgetés közben megkérdeztek egy rabbit: „Hogy tudsz még Istenben hinni mindazok után, ami velünk történt?”  A vallásos ember válasza egy viszontkérdés volt: „Hogy lehet, hogy nem hiszel Istenben mindazok után, ami velünk történt?”

Két ünnep

India egyik tavának partján élt egyszer egy különös madár. Két feje volt. Az egyik jobbról, a másik balról, de csak egy testtel rendelkezett. Egy szép napon prédára vadászva röpdöste be a környéket. A jobb szemével észrevette magát. A bal szeme azonban így szólt:

─ Adjál nekem is belőle.

A jobb szem rá se hederített és percek alatt lecsipdeste az egészet. A bal szeme bosszút szőtt: amíg a madár az erdőben repdesett, a maga oldalán látott valami keserű bogyót. Ő látta meg elsőnek és tudta, hogy mindegyik keserű és elcsapja a gyomrát, mégis, amennyit csak tudott lecsipegetett belőle.

Közben így gondolkodott:

─ Biztosan fájni fog a gyomrunk, de úgy kell annak az önzőnek, legalább megtanulja mi az összetartás.

Kis idő múlva a madár szaggató fájdalmat érzett: a bogyók mérgesek voltak és rövid idő alatt halált okozhatnak.

Mindegyik fej egyformán meghalt: a jobb oldali és a bal oldali is, mert egyiküknek sem volt agyveleje.

 

Így hal meg sok család is: félnek a szeretettől.

“A mély kapcsolatoktól mindig féltem – vallotta be egy diák -, mert felelősséget rónak rám. Féltem, hogy nem tudom teljesíteni azokat a kívánalmakat, amelyeket a felelősség vonz maga után. Csak akkor éreztem magam erősebbnek, amikor vállaltam a tartós és mély kapcsolatot. Ettől a pillanattól úgy éreztem, mintha két agyam lett volna. Kezeim és lábaim is megszaporodtak: négy lett belőlük. Körülöttem pedig egy új világ alakult ki. Kibontakozásom, hogy érvényesüljek és megvalósítsam magamat, szinte megduplázódott. Most sokkal könnyebb másokat is szeretni. Erősebb vagyok és nem félek.”

Ahol Isten lakik

Rabbi M. tudós emberek vendége volt. Vendégeit azzal a kérdéssel lepte meg: „Hol lakik Isten?” Nevettek rajta, micsoda kérdés: „Az egész világ tele van dicsőségével!” Saját kérdésére a következő választ adta. „Ott lakik, ahol beengedik!”

A halál érkezésekor

„Mit tennél - kérdeztek egy szentet, aki éppen az aratással volt elfoglalva - ha most megtudnád, hogy egy órán belül meg kell halnod?” A szent így válaszolt: „A még hátralévő munkát a legnagyobb gondossággal végezném el.”

A haszontalan fa

A világ egyik elhagyott szegletén, egy sűrű erdő mélyén volt egy létra. Egy öreg, elhasznált fából készült. Fenyők, vörösfenyők, nyírek vették körül. Gyönyörű fák. Közöttük a létra valóban nyomorúságosnak tűnt.

Az erdőben dolgozó favágók elérkeztek erre a helyre is.

Sajnálkozva nézték a létrát: - De hogy kerül ez ide? – kiáltotta egyikük.

Még arra sem jó, hogy tüzeljünk vele – mondta egy másik.

A harmadik pedig fogta a fejszéjét és két jókora ütéssel szétvágta. Egy perc alatt szétesett. Tényleg semmirevaló kis létra volt. A favágók nevetgélve indultak hazafelé.

De ez volt az a létra, amelyre minden este az az emberke mászott fel, aki meggyújtotta a csillagokat.

Attól az éjszakától fogva nem voltak csillagok az erdő fölötti égen.

 

Benned is van egy létra. Semmiség ahhoz a sok dologhoz képest, amit naponta magad körül látsz. De ez az a létra, amelynek a tetejéről a te eged csillagait gyújthatod meg.

Imádságnak hívják.

A hosszú kanalak

Egy rabbi a jó Istent egyszer arra kérte, hogy láthassa a mennyországot és a kárhozat helyét. Isten megengedte neki, és kísérőjéül Illés prófétát adta melléje. Illés először egy nagy terembe vezette őt, amelynek közepén a tűzön egy edényben nagyszerű étel főtt. Emberek ültek körülötte nagy kanalakkal és mindnyájan merítettek az edényből. Feltűnt azonban, hogy valamennyien színtelenek, soványak voltak, nyomorúságosan néztek ki. Jeges csend uralkodott, mert a kanalak nyele olyan hosszú volt, hogy a nagyszerű ételt nem tudták szájukba tenni. Amikor a két látogató újra a termen kívül volt, a rabbi megkérdezte a prófétától, milyen különleges hely volt ez. Ez a kárhozat volt, válaszolta. Ezután egy másik terembe vezette őt, amely pontosan olyan, mint az első. Középen tűz égett, és azon finom étel főtt. Emberek ültek itt is körülötte, hosszú nyelű kanalakkal a kezükben. Ők azonban jól tápláltak, egészségesek és boldogok voltak. Élénken társalogtak egymással. Nem önmaguk igyekeztek enni, hanem arra használták kanalukat, hogy egymást táplálják. A helyiség a mennyország volt.

Mária

A Forum Romanumról való az a hatalmas márványoszlop, amelynek a tetején a Santa Maria Maggiore-bazilika előtt Szűz Mária bronzszobra látható. Az oszlopon ez a felirat olvasható: Büszke vagyok, hogy azt hordozom, aki a Megváltót hordozta!

Az öreg hegedű

Egy árverésen a kikiáltó felemelt egy hegedűt. Tele volt repedésekkel és karcolásokkal. A húrok kilazultak és a kikiáltó sem gondolta, hogy megérné a fáradtságot, ha túl sokat vesződnének vele, de a rend kedvéért egy apró mosoly kíséretében felemelte.

Mit ajánlanak érte uraim? – kiáltotta. – Kezdjük 100 ezer forinttal!

Százötezer! – szólt egy hang. Majd száztíz.

Száztizenöt! – mondta egy másik. Majd százhúsz.

Százhúszezer először, százhúszezer másodszor, százhúszezer…

A terem mélyén egy ősz hajú ember felállt és kezébe fogta a vonót. Egy zsebkendővel letörölte a poros hegedűt, meghúzta a húrokat, nyakához illesztette a hangszert és olyan tiszta melódiát kezdett el játszani rajta, ami az angyalok énekéhez volt hasonlatos.

Amikor abbahagyta, a kikiáltó nyugodt, mély hangon azt kérdezte: - Mit ajánlanak az öreg hegedűért?

És a vonóval együtt felemelte azt.

Egy millió, ki ad kétmilliót? Kétmillió! Ki mond hármat? Hárommillió először, hárommillió másodszor, hárommillió-háromszázezer, senki többet harmadszor- mondta a kikiáltó.

Az emberek tapsoltak, de néhányan azt kérdezték: - Mi változtatta meg a hegedű értékét?

A válasz rögtön megérkezett: A Mester érintése.

 

Régi poros, összekarcolt hangszerek vagyunk. De képesek vagyunk magasztos zenét játszani. Elég a Mester érintése.

 

Íme itt vagy, Istenem. Engem keresel? Mit akarsz? Nem tudok adni neked semmit.

Az utolsó találkozásunk után nem tettem félre neked semmit.

Semmit… egy jó cselekedetet sem. Túl fáradt voltam. Semmit. Egy jó szót sem. Túl szomorú voltam. Csömöröm volt az élettől, mindent untam.

Adj!

A lélek bénultsága, a közöny miatti lelkiismeret-furdalás, és egyre erősebb közöny a lelkifurdalás miatt…

A boldogság szüksége, a fárasztó gyengédség, a fájdalom amiatt, hogy tudom, nincs menekvés…

Adj!

Zavarok, félelmek, kétségek.

Uram! Úgy jársz-kelsz, mint egy ószeres, hogy összegyűjtsd… a szemetet. Mit csinálsz ezekből Uram?

Égi országot. (Marie-Noel)

Egy bögre tej

Mózes találkozott a sivatagban egy pásztorral. Ott maradt vele egész nap és segített megfejni a juhokat. Mózes látta, hogy estefelé a pásztor egy bögrébe öntött a finom tejből. A sátor közelében egy kőrakásra helyezte.

Mózes megkérdezte a pásztort, mire való ez a cselekedet.

─ Mindennap félreteszek Istennek egy bögrébe a legjobb tejből.

Mózes úgy érezte, hogy a pásztor naivnak tűnő hitét ki kell javítani és megkérdezte:

─ És az Isten tényleg megissza a tejet?

─ Természetesen – hangzott a válasz.

Mózes megmagyarázta, hogy Isten egy tökéletes szellem, és nem iszik tejet. A pásztor nem hitte el neki. Mózes ajánlotta, hogy helyezze el a tejet a megszokott kőre, húzódjon meg egy bokor mögött, és figyelje meg, hogy Isten tényleg megissza-e a tejet.

A pásztor így is tett. Leszállt az éj és a hold világánál látja ám a pásztor, hogy egy róka vidáman kocog sivatag felől. Széttekintett nincs-e veszély és mohó kortyolással elfogyasztotta a tejet. Dolga végeztével eltűnt a sivatagban.

Másnap látta ám Mózes a lógó orrú pásztort.

─ Valami baj van? – kérdezte tőle.

─ Igazad volt – mondta keserves hangon. – Isten valóban egy tiszta szellem és nem iszik tejet.

Mózes egy kissé elcsodálkozva mondta:

─ Pedig nyugodt lehetnél. Most legalább többet tudsz valamivel Istenről, mint pár nappal ezelőtt!

─ Nyugodt is vagyok. Csak az fáj, hogy az egyetlen mód, hogy kimutassam iránta való szeretetemet füstbement.

Mózes megértette. Visszavonult a magányba és minden erejével imádkozott. Éjszaka idején Isten megjelent neki és így szólt?

─ Mózes, hibáztál. Igaz, hogy tiszta szellem vagyok, de ezért elfogadom a pásztor szívből adott adományát; igaz, nem volt szükségem a tejre. Ezért adtam oda a torkos rókának.

 

Vannak emberek, akik okosnak képzelik magukat és kinevetik az “öregek” hitét. Gondoljunk mindig Jézus örömteli imájára:

“Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11, 25)

A halál elől senki sem menekül el

A szultán kedvenc szolgája berohant urához, földre vetette előtte magát és a leggyorsabb lovat kérte: Basrába kell menekülnie. A palota kertjében áll a halál, s feléje nyújtja ki a kezét.

A szultán odaadta a kért lovat. A fiatalember elszáguldott. Az uralkodó lement a kertbe és összetalálkozott a halállal. Így szólt hozzá: „Mi jut eszedbe, hogy szolgámat fenyegesd?!”  „Én nem fenyegettem - mondta a halál -, csupán a csodálkozástól emeltem fel kezemet, hogy még mindig itt látom, amikor öt óra múlva találkozásban egyeztem meg vele. A basrai vásáron.”

A kisegér

Az egyik fagyos téli éjszakán egy buddhista láma egy félig megfagyott egeret talált a küszöb előtt. A láma magához vette az egeret, megetette és megkérte, hogy maradjon nála. Ettől fogva az egér élete nagyon kellemes lett. De ennek ellenére a kis állat nem látszott boldognak. A láma Aggódott: - Mi a baj, kis barátom? – kérdezte.

Te nagyon jó vagy hozzám. És a te házadban mindenki nagyon jó hozzám. De itt van a macska…

A láma elmosolyodott. Nem is gondolt a ház macskájára, aki jól táplált állat volt, és méltatlan lett volna hozzá az egérvadászat.

Így válaszolt az egérnek: - De az a szép macska nem akar neked semmi rosszat, barátom! Soha nem bántana egy egeret! Nincs mitől félned, erről biztosíthatlak.

Hiszek neked, de mégis erősebb nálam – sírdogált a kisegér. – Annyira félek a macskától. A te hatalmad nagy. Változtass macskává! Akkor nem fogok félni attól a hatalmas állattól.

A láma a fejét rázta. Nem gondolta, hogy ez jó ötlet, de a kisegér addig könyörgött, hogy végül azt mondta: - Legyen ahogy akarod, kis barátom!

És a kisegér hirtelen nagy macskává változott.

Amikor elmúlt az éjszaka és felkelt a nap, egy szép macska lépett ki a láma szobájából.

De alighogy a macska-egér meglátta a ház macskáját, iszkolt vissza a láma szobájába és bebújt az ágy alá.

Mi történt veled kis barátom? – kérdezte a láma meglepetten. – Csak nem a macskától félsz?

A macska-egér nagyon elszégyellte magát. És könyörgésbe fogott: Szépen kérlek, változtass kutyává, nagy kutyává, legyenek félelmetes tépőfogaim, ugassak hangosan…

Legyen úgy, ahogyan te akarod - felelte a Láma.

Amikor a nap nyugovóra tért és meggyújtották az olajmécseseket, egy hatalmas fekete kutya lépett ki a láma szobájából. A kutya elsétált a ház küszöbéig, ahol meglátta a ház macskáját, aki majdnem elájult, annyira megijedt tőle. De a kutya még jobban megijedt a macskától. Fájdalmas vonítással rohant vissza a gazdája szobájába. A bölcs látta a remegő kutyát és azt kérdezte: - Mi történt veled? Találkoztál egy másik kutyával?

A kutya-egér majd meghalt szégyenében. És azt kérte: - Változtass tigrissé, nagyon kérlek, egy hatalmas tigrissé!

A láma teljesítette kívánságát és másnap egy óriási, veszedelmes tekintetű tigris lépett ki a szobájából. A tigris végigsétált a házon, mindenkit megijesztett, aztán kiment a kertbe és ott találkozott a macskával, aki épp a konyhából jött ki. A macska alighogy meglátta a tigrist, magasra szökkent a levegőben és azonnal felmászott egy fára, ott lehunyta a szemét és azt mondta: - Meghaltam!

De a tigris, ahogy meglátta a macskát, panaszosan nyávogni kezdett és még gyorsabban menekült vissza a láma szobájába. Itt egy sarokba húzódott.

Miféle ijesztő állattal találkoztál? – kérdezte tőle a láma.

Én… nagyon félek… a macskától! – dadogta a tigris, még mindig remegve.

A láma nevetésben tört ki.  – Most már érted, kis barátom? A fellépés nem minden! Ijesztő külsőd van, de mégis félsz a macskától, mert a szíved egy kisegéré.

 

Mindig mindennek a szívből kell kiindulnia.

A követés

Egy megrögzött alkoholista közösségben Ignác volt talán az egyedüli, akit javíthatatlan részegesnek tartottak. Az ápolók jósága olyan nagy hatással volt rá, hogy teljesen megváltozott. Az alkalmazottak és a látogatók egyöntetű véleménye volt, hogy ilyet még nem láttak.

Ignác éjjel-nappal tevékenykedett. Nem fáradt bele a jótettekbe. Nem volt munka, amit visszautasított volna. Szívesen takarította ki azt a szobát, ahol egy alkoholista rosszul lett, vagy végig súrolta a mosdókat. Ignác mindent elvégzett, amit kértek tőle. Állandóan mosoly ült az arcán és örvendezett, ha segíthetett valahol. Mindig számítani lehetet rá, akár a betegek etetésénél, vagy amikor meg kellett füröszteni őket, vagy lefekvés előtt levetkőztetni.

Az egyik nap a kórházi lelkész arról beszélt, hogy milyen fontos kérni az Isten kegyelmét, hogy az életünkön változtatni tudjon. Egészen váratlanul egy férfi felugrott a helyéről. Előre sietett, az oltár elé vetette magát és esdekelve kérte:

- Istenem, add, hogy olyan lehessek, mint Ignác! Hadd legyek én is olyan, mint Ignác.

A lelkész karon fogta, és kijelentette:

─ Kedves fiam, talán jobb lenne azt kérni, hogy olyan legyél, mint Jézus!

A férfi kérdő tekintettel nézett a papra, és így szólt:

─ Miért? Talán Jézus olyan, mint Ignác?

 

Elgondolkodásra:

Ha valaki megkérdezi: “Milyen egy keresztény?” A legjobb és legszavahihetőbb válasz: “Nézzél meg engem!”

Ki gondol ránk?

Az antikváriumban két aranyhal élt. Lustán úszkáltak, körbe-körbe, és még filozofálni is volt idejük.

─ Te hiszel Istenben?

─ Természetesen!

─ Honnan tudod, hogy van?

─ Mit gondolsz, ki cseréli ki mindennap az akvárium vizét?

 

Elgondolkodásra:

Az élet csodálatosan és nyugodtan folyik bennünk, mint egy folyó.

Mi a csodákat is megszoktuk.

Mindennap egy új ajándék, egy tiszta lap.

Isten mindennap kicseréli a vizet.

 

Isten nem hal meg

Egy napon, amikor már nem hiszünk

Egy isteni személyben

Inkább mi halunk meg,

Amikor az életünk

Nem kap világosságot

A fény forrásától.

Csodásan megújul

Nap, mint nap, fényforrását eszünk nem is éri fel.

A példa

A remete egyszer az erdőben meglátott egy héját. A héja épp húst vitt a fészkére, amelyet aztán kis darabokra szakított és nemcsak a saját fiókáit etette meg, hanem egy sérült varjúfiókát is.

A remete csodálkozott azon, hogy egy héja megetet egy ilyen kis varjút és azt gondolta: - Isten küldött nekem egy jelet. Ő még a kis, sérült varjúfiókát sem hagyja el. Isten még a ragadozó héjának is megtanította, hogy etetnie kell egy másik fajta madarat, aki árván maradt a világban. Látható, hogy Isten minden teremtményének megadja azt, amire szüksége van, és mi mégis szomorkodunk. Nem akarok magam miatt aggódni többé! Isten megmutatta nekem, mit kell tennem. Nem gondoskodom többet élelemről. Isten nem hagyja el egyik teremtményét sem: engem sem fog cserben hagyni.

És így is lett, leült az erdőben és nem mozdult el a helyéről, csak egyfolytában imádkozott. Három nap és három éjjel maradt így, anélkül hogy egy kortyot ivott, vagy egy falatot evett volna. Három nap után annyira legyengült, hogy a kezét sem bírta felemelni.

A nagy gyengeség miatt álomba merült. És álmában íme, megjelent egy angyal.

Az angyal összevonta a szemöldökét és azt mondta:

A jel valóban neked szólt. De azért, hogy megtanuld utánozni a héját!

 

Akkor Jézus azt kérdezte:

„- Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?

Aki irgalmas szívű volt iránta – felelte. Jézus így folytatta: - Menj és tégy te is hasonlóképpen.”  (Lukács 10,36-37)

Nagyon könnyen azok oldalára állunk, akiknek kapniuk kell valamit. Jézus szerint inkább adnunk kellene.

Jobbrafordulás

Egy fiatalember elherdálta az egész örökségét. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, mikor már nem volt egy vasa sem, észrevette, hogy barátai sincsenek már.

Kétségbeesésében felkereste a Mestert, és azt kérdezte:

- Mi lesz velem? Se pénzem, se barátom.

- Ne izgulj, fiam. Jegyezd meg, amit mondok: minden jóra fog fordulni ismét.

Felcsillant a remény a fiatalember szemében.

- Gazdag leszek megint?

- Nem. Hozzá fogsz szokni a magányhoz és a nincstelenséghez.

Tömegember

Fellini rendezett egy hátborzongató filmet, ahol bemutatta a modern világnak tömeg-emberét. A metróból emberek óriási folyamban dőlnek ki az emberek, az utcán egymás lábait taposva sodródnak, rohannak. Egy gyárkapun is hömpölyögnek ki. Ekkor gyors váltással hirtelen birkanyájat mutatott a film. A birkák megriadnak valamitől, és egymást tiporva keringenek körbe-körbe.

Ha senkit sem követünk ilyen nyájjá leszünk.

A tüskés bozót

A hegy lábánál nőtt meg, szellő és napsütés kényeztette. Először még csak gyenge zöld csíra volt, később ágai ormótlanná váltak, összetekeredtek, szúrós tüskék nőttek rajtuk. A madarak és a birkák gyűlölték, mert valahányszor csak hozzáértek, tollakat, vagy gyapjút tépett ki belőlük. Még a kecskék is messze elkerülték, pedig ők nem kényesek, még a követ is lelegelnék.

A többi cserje és bokor virágokkal és szép levelekkel ékeskedett, némelyek még gyümölcsökkel is. A mi szegény cserjénknek meg csak tüskéje volt. Az esti szellő a többiek megvetését és csúfolódását hozta feléje.

De amikor Isten Mózessel akart beszélni, az egyszerű bokrot választotta a hegy tövében.

És a bokor Isten trónjává vált, ragyogóbb lett, mint a nap, csillámlott és tüzelt, mintha minden egyes tüskéje olyan drágakővé változott volna, amelyen a tiszta fény tükröződik.

 

A diáklány a század legnagyobb találmányainak kiállítása előtt állt a sorban. A tanítónő megpróbálta felkészíteni a gyerekeket arra, amit majd látni fognak.

- Ki tudna mondani nekem egy olyan találmányt, amely húsz évvel ezelőtt még nem létezett? – kérdezte.

- Például én magam! – mondta az egyik gyerek önmagára mutatva.

Uram, taníts meg arra,

hogy szükségem van rád,

ahogyan neked is

szükséged van rám.

Ha te nem lennél,

kihez imádkoznék?

Ha én nem lennék neked,

ki imádkozna hozzád?

Komikus keresztény

Egy vándorcirkuszban, miután egy dán falu mellett letelepedett, tűz ütött ki. Az igazgató a szereplőkhöz fordult, akik már fellépésük készülődéseivel voltak elfoglalva.

A bohócot a faluba szalajtotta, hogy segítséget hívjon, nehogy a cirkusszal együtt a kiszáradt füvet és a lábon álló gabonát is elpusztítsa a tűz. A kifestett bohóc házról házra rohant és hívta az embereket, jöjjenek az égő cirkuszt oltani. A falu lakói nevettek, tetszett nekik az „okos” reklám, amivel az embereket a cirkuszba akarják csalogatni. A bohóc sírt és könyörgött, bizonygatta, hogy most egyáltalán nem lesz előadás, hanem maga a helység is halálos veszélyben van. Minél jobban könyörgött, annál jobban derültek rajta a falu lakosai, mígnem a tűz a földekre is átterjedt és a házakat is elérte. Mire az emberek rádöbbentek a veszélyre, már késő volt.

Mégis…

Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önző és hátsó gondolat vezeti cselekedeteidet,

mégis tégy jót!

Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igaz ellenséget nyersz,

mégis érj célt!

A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy,

mégis tedd a jót!

A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz,

mégis légy becsületes és nyílt!

Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják,

mégis építs!

Az embereknek szükségük van segítségesre és ha segítesz, támadás érhet,

mégis segíts!

A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz is cserébe,

mégis a legjobbat add a világnak, amid van! (Kalkuttai Teréz anya)

Gyógyító szeretet

Egy kórház két bel osztálya közül az egyiket egy tudós professzor vezette. Szakértelmével kiválóan gyógykezelte betegeket. A másik osztályon talán nem oly tudós főorvos állt, de szívesebben mentek oda a betegek. Mert a nővérek megérkezése előtt már látogatta a betegeket, le-leült egy-egy beteg ágya szélére és mint ember az emberrel beszélgettek, nem mint tudós szakember betegeivel. Ezen az osztályon fogyott legkevesebb nyugtató, ritkábbak voltak a váratlan rosszullétek, legkevesebb altatót kértek a betegek.

A tudós professzor sokat tudott, a másik meg sokat szeretett. Ez a gyógyító szeret misztériuma is.

Isten mindenről tud

Egy koncentrációs tábor hitvalló protestáns lelkésze levelet írt feleségének, mivel tudta, hogy kivégzés előtt áll. Ez meg is történt, még a láger felszabadulása előtt. Ebben a levélben van egy fantasztikus sor: „Kedvesem! Minden golyó, amit kilőnek valaki szíve felé, előbb Isten előtt megy el.”

Minden sértő sző, minden szenvedés, ami megtörténhet velünk soha nem Isten tudta nélkül ér meg.

A megoldás

A galambok egy vidám és telhetetlen csapata a templom melletti teret választotta szálláshelyül. Az esküvők után az úttest repedései tele voltak rizsszemekkel, s ez nagy örömére szolgált a galamboknak. Néhány rizsszem a templomba is beesett és a mohó galambok oda is bementek értük.

Néhányan benn is rekedtek a vasárnapi szertartások alatt repkedésükkel zavarták a híveket. Nem beszélve arról, hogy „nyomaikat” bizony otthagyták némelyik szent szobrán.

Az elkeseredett pap tanácskozásra hívta az egyházközségi tanácsot, ahol a legfontosabb napirendi pont a galambok kiűzése volt.

Valamit muszáj tennünk azért, hogy a galambok ne jöjjenek be többé a templomba!

Elsőként egy tanácsos emelkedett szóra – talán Heródes leszármazottja volt -, és azt mondta: - Dobjunk közéjük mérgezett rizst, így egyik sem fog bejönni többé!

A többi ferences-lelkű tanácsos felháborodott ezen: - Azt már nem! Vigyük el őket valamelyik tanyára, ahol boldogan élhetnek majd!

De ez a megoldás sem tűnt kivitelezhetőnek.  Ugyanígy elvetették azt a javaslatot is, hogy egy galambvadászatra kiképzett vadállatot küldjenek közéjük, valamint azt is, hogy egy erős hálót feszítsenek ki a templom ajtaja és ablakai elé.

Végül, amikor már zavaró lett a csend, mert senkinek semmi nem jutott eszébe, a Tanács legidősebb tagja azt kérdezte:

Szóval ti azt szeretnétek, hogy a galambok ne jöjjenek be többé a templomba?

Igen – válaszolták kórusban a tanácstagok.

Valóban nem akarjátok többé látni őket?

Akkor egyszerű a dolog - válaszolta az öreg. – Tegyétek a következőt: kereszteljétek meg őket, legyenek elsőáldozók, bérmálkozzanak meg és soha többé nem fogjátok őket a templomban látni.

 

Papa, te pingvin vagy?

Igen.

Pap, a nagypapa is pingvin?

Igen, a nagypapa is pingvin.

És a dédapa? Ő is pingvin volt?

Igen, ő is pingvin volt.

És én is pingvin vagyok?

Igen, te is pingvin vagy!

De akkor vajon miért fázom ennyire?

 

Ma a legfiatalabb generáció nagy hideget érez. A kis- és nagyobb gyermekek olyanok, mint az eloltott lámpák. Hiába várnak hittanórára, hiába tanulják a katekizmust, a fény nem gyullad ki. És mindez azért van így, mert akinek a kezében van a kapcsoló, elfelejtette, hogy hogyan kell meggyújtani azt.

Csoda?

A kis Jancsi vasárnapi iskolában volt, s édesanyja ment érte. „Mami! – szólalt meg János, miközben beült az autóba. – A Vörös-tengeren való átkelés története már valami!” „Mondj valamit a történetről!” – kérte az édesanyja. „Nos, a zsidók kivonultak Egyiptomból, de a fáraó és a serege üldözőbe vették őket. Így hát a zsidók olyan gyorsan menekültek, ahogy csak tudtak, míg el nem érték a Vörös-tengert. Az egyiptomi sereg egyre közelebb ért. Ezért Mózes vette a kézi adóvevőjét és szólt az Izraeli Légierőnek, hogy bombázzák le az egyiptomiakat. Miközben ez megtörtént az Izraeli Haditengerészet egy pontonhidat épített, s azon átkelt a nép a tengeren! Jól megcsinálták!” Az asszony teljesen megdöbbent és megkérdezte: „Biztos, hogy így mesélték el a történetet?” Hát, mami, nem pontosan így! De ha úgy mondanám el, ahogy azt nekünk elmesélték, azt úgy se hinnéd el!”

Jancsiba egészen beleívódott már korának anyagias szemlélete, s gondolkodásában nem volt helye a csodáknak és más lelki valóságoknak. (Úgy gondolom, hogy az a hit, ami csak a látható valóságokban hisz gátolja a hívő embert abban, hogy várakozó, reménykedő hite legyen, pedig enélkül nem tapasztalhatjuk meg Isten csodáit.)

A vadász

Egy fiatal indián vadkacsákra vadászott a folyó partján. Fegyvernek csak egy parittyát vitt magával. Összegyűjtött pár kavicsot az ártérben és telje erejéből dobálni kezdte azokat. Főképp a folyó partjára leszálló madarakat vette célba. Az eldobott kövek nagy csobbanással este a folyóba, kivéve kettőt, amelyek halálra sebeztek két madarat.

Amikor az indián visszatért a városba, a hátizsákjában két kacsa, a kezében pedig egy kavics volt.

A bazár környékén az egyik ékszerész meglepetten felkiáltott: - Hiszen amik a kezedben van, az egy gyémánt! Legalább ezer rúpiát ér!

A fiatal vadász elsápadt, majd elkeseredetten azt mondta: - Milyen ostoba voltam! A gyémántokat arra használtam, hogy megöljem a madarakat… Ha jól megnéztem volna őket, most gazdag lehetnék, a folyó viszont már rég tovasodorta őket!

 

Minden napunk olyan, mint egy értékes gyémánt. Ami számít, az az, hogy ne pocsékoljuk el őket „vadászatra”.

Nagy-Britanniában engedélyezett az őssejtkutatás olyan embriókon, akik művi megtermékenyítésből származnak, s valamilyen okból nem ültethetők be egy anyába. Ezáltal kívánnak egykor emberi szerveket tenyészteni, amelyeket pótalkatrész gyanánt lehetne az emberbe behelyezni. Jelenleg folyamatban van Angliában az első európai őssejtbank felállítása. A végcél, hogy 4 000 őssejtvonal álljon itt rendelkezésre, amelyekből aztán szervek lesznek kitenyészthetők. E cél elérése érdekében ezerszámra kell embriókat „előállítani" mesterséges megtermékenyítéssel. Az így létrehozott emberi életet aztán korai stádiumban megölik, hogy az őssejtvonalak nyersanyagául szolgáljon. Tudósok abból indulnak ki, hogy a 4 000 őssejtvonalhoz egyedül Angliában csaknem négymillió miniembert kell megölni.

Szörnyűség! Nekünk elég lenne egyetlen megváltó halál elfogadása, hogy manipulációk nélkül éljünk kegyelemből. (Ethos 2003/ 2.)

„Ecce homo”

Egy modern művész órákból, naptárakból, telefonokból, minden elképzelhető masinákból állított össze ember alakú gépet, ami persze recsegett, forgott, pörgött. Az egész kuka alakú koporsószerűségbe volt beállítva és a kiállításon ezt a címet viselte: „Ecce homo”. Gondolom a modern emberre célzott.

Ilyenek vagyunk valóban? Mindig tevékenykedünk, sürgünk-forgunk, mint a búgócsiga és nem tudunk elcsendesedni, lenni. Pedig most azért vagyunk itt, hogy legyünk Jézus előtt.

A skorpió

Egy szerzetes leült egy patak partjára, hogy meditáljon. Amikor kinyitotta a szemét, egy skorpiót látott, aki beleesett a vízbe és kétségbeesetten küzdött, hogy felszínen maradjon, és ne pusztuljon el.

A szerzetes megszánta és benyúlt a vízbe, megfogta a skorpiót és kitette a víz partjára.

Az állat hirtelen megfordult és viszonzásképpen belecsípett a szerzetesbe.

A szerzetes ismét meditálni kezdett, de amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a skorpió megint beleesett a vízbe és minden erejével kapálózik. Másodszor is kimentette és a skorpió ez alkalommal is belemart a kezébe, olyannyira, hogy a szerzetes felordított a fájdalomtól.

A dolog harmadszor is megismétlődött. A szerzetesnek már könnyek gyűltek a szemébe a csípés okozta fájdalomtól.

Egy paraszt, aki látta a jelenetet így szólt hozzá: - Miért segítesz makacs módon ezen a nyomorult teremtményen, aki a helyett, hogy hálás lenne, jól belemar a kezedbe?

- Azért, mert mindketten a magunk természetét követjük – válaszolta a szerzetes. – A skorpió arra született, hogy csípjen, én pedig arra, hogy irgalmat gyakoroljak.

 

És te mire születtél?

Isten tenyerén

Nagy alázat kell ahhoz, hogy letegyem Isten kezébe a gondomat, hogy elhiggyem, nem nekem kell egyfolytában reszketni.

Ha összekülönböztél valakivel valamiért, Jézus tanítványaként neked kell újrakezdened vele a szeretetet. Ha nem duzzogsz, rendbe jöhet minden.

Volt egy drága, aranyos tanárom a gimnáziumban, komoly hívő ember. Mindenkiről csak jót mondott. Illetve megpróbálta, de füllenteni azért nem akart. Ha kiszaladt a száján, hogy hát lustácska, rögtön hozzátette, »akár csak én«. Akármilyen kritika szaladt ki a száján, mindig hozzátette, hogy »akár csak én«. Így azonosította magát a másik emberrel.

Ne azt kérdezzük, mit várhatunk az élettől, hanem hogy mit várhat az élet tőlünk. Akiknek van miért, kikért élni, azok szinte mindent el tudnak viselni.

Akinek nincsenek hátsó gondolatai, annak nem lehetnek előítéletei — és az szabad ember. Ahol Isten Lelke — ott a szabadság!

Igyekezzünk, hogy ma és mától kezdve minden nap, amíg lesz „napunka” — keressük meg a napunk feladatát! Amit aznap bízott ránk a Mindenség Ura, hogy maradéktalanul elvégezzük azt, mert anélkül szegényebb lenne a világ.

Minden ember gyógyíthatatlanul vágyik valakit szeretni. Az egy Isten imádatában megszületik a csöndesség, a békesség és a nyugalom.

Isten mindenkinek vágya és szíve állapota szerint készíti az alkalmat. Nos, van-e bennünk vágy — kifelé régi életünkből? Vagy úgy megszoktuk már, mint púpos ember a púpját?

Keressük meg szívünk mélyén, tettünk-e jót csak a mai nap? Nem mentem el valaki mellett, aki mellett meg kellett volna állnom?...

Isten mindig azzal mutatja ki a szeretetét, ami éppen történik velünk!

Isten kitartottai vagyunk: a tenyerén tart bennünket. Ez a sorsunk, ez a jövőnk. És ez nagyon biztató!   (Gyökössy Endre)

Amikor a jelentéktelen is fontos lehet

A Kolorádó őserdőben egy hatalmas fatörzset csodálhattak meg a turisták. Legalább ötszáz éves volt. Már Kolombusz idején is állhatott. Kiállt viharokat, földrengéseket, még a nagy lavináknak is ellenállt, legalább húsz ember tudta átölelni törzsét. Egy szép napon egy rovar parányi tojást helyezett el a fa kérge alá. Jelentéktelen lárvák láttak napvilágot, ám jó étvágyuk volt. Hónapok múlva, a sok vihart kiállt fa, elpusztult.

Vigyázz az apró, jelentéktelen dolgokra. Ezek a nagyok magvai.

A boldogság titka

Egy fiatalember megkérdezte a legbölcsebb embertől a boldogság titkát. A bölcs azt javasolta a fiatalembernek, hogy járja be a palotáját, és két óra múlva jöjjön vissza.

Csakhogy kérek tőled valamit -, tette hozzá, miután átnyújtott neki egy kiskanalat, amelybe két csepp olajat csepegtetett.  – Vidd magaddal ezt a kiskanalat és vigyázz, nehogy kicsöpögjön belőle az olaj!

Két óra múlva a fiatalember visszatért és a bölcs megkérdezte tőle: - Láttad a gobelineket az ebédlőm falán? Láttad a csodálatos kerteket? Észrevetted a gyönyörű pergameneket?

A fiatalember szégyenkezve bevallotta, hogy semmit sem látott. Az egyetlen dolog, amire figyelt, az volt, hogy nehogy kiöntse az olajat.

Menj vissza és nézd meg a világom csodáit! – mondta a bölcs.

A fiatalember fogta a kanalat, és ismét elkezdte bejárni a palotát, de most már megnézett minden remekművet. Látta a kerteket, a tavakat, a virágokat. Visszatért a bölcshöz és részletesen beszámolt mindarról, amit látott.

De hol van a két csepp olaj, amit rád bíztam? – kérdezte a bölcs.

A fiatalember csak most vette észre, hogy kiöntötte az olajat.

Nos, ez az egyetlen tanács, amelyet adhatok – zárta le a dolgot a bölcs. – A boldogság titka abban rejlik, hogy csodálni tudjuk a világ gyönyörű dolgait anélkül, hogy megfeledkeznénk a két csepp olajról.

 

„Egyébként testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.”

( Szent Pál levele a Filippieknek 4,8)

A mester érintése

Ütött-kopott volt, s az árverező

Úgy hitte, fáradni kár.

Mégis kezébe vette a vén hegedűt,

S mosolyogva mutatta fel.

- Hölgyeim és uraim, figyelmet kérek!

Lássuk, a licitálást ki kezdi`?

Egy dollár, ott hátul, kettő, igen!

Csak kettő? Ki ad hármat?

Három dollár először, és másodszor is…

Már koppant volna a kalapács, de mégsem,

A terem végéből ősz hajú férfi

Lépett közelebb, s felemelte a vonót;

Letörölte a port az ódon hangszerről,

Felhangolta a megereszkedett húrokat.

Tiszta és édes dallam kelt szárnyra,

Akár egy égi angyal éneke.

 

Elhallgatott a muzsika, s az árverező

Furcsán fojtott hangon szólt:

- Ki ad többet a régi hegedűért'?

Felmutatta a hangszert és a vonót.

- Ezer dollár, 'ki ad érte kettőt?

Kétezer dollár! Ki ad hármat?

Háromezer először, háromezer másodszor,

Háromezer harmadszor!

Tapsolt a terem, de valaki bekiabált:

-Nem értem, mitől ez a hirtelen

Értéknövekedés? Nem váratott magára a válasz:

- A mester érintésétől.

 

Sok emberélet, akár a lehangolt húr,

Ütött-kopott, vétkektől szennyes,

Megkaphatja bárki olcsón,

Bizony, mint az avítt hegedűt.

Egy tál lencse, pohár bor,

Perdül a kocka - és sodródik tovább.

Az ára szinte semmi, s kis híján

Koppan már a kalapács.

Ám jő a mester, s a tudatlan tömeg

Nem érti, mitől a hirtelen változás,

Ami a lélek értékét megezerszerezi.

Pedig egyszerű: a mester érintésétől.

(Myea B. Welch)

A fiatal és az öreg sólyom (mese)

A fiatal sólyom elmondta az anyjának, hogy komoly tervei vannak a jövőjét illetően.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.

Be akarom repülni az egész világot, el akarok jutni olyan helyekre, ahol még nem járt madár.

- Jól van, csak tanulj szorgalmasan!

Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.

Egy reggel így szólt hozzá az anyja: Gyere, menjünk, keressünk táplálékot!
- Nem, anyám nem megyek, menj egyedül. Én nem alacsonyodom le ilyesfajta dolgokhoz.
- Már miért nem?

Anyám, ne háborgass hiábavalóságokkal! Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világ körüli utazásra.

Igen, gyermekem - felelte az anyja -, de a vágyad soha nem válik valóra, ha nem vagy képes rá, hogy táplálékot szerezz magadnak. Az első nap még csak éhes leszel, a másodikon már nem tudsz tovább repülni, a harmadikon pedig éhen halsz.