Back to top

Archívum

Beküldés dátuma: 2020. június 21.

A példa
A remete egyszer az erdőben meglátott egy héját. A héja épp húst vitt a fészkére, amelyet aztán kis darabokra szakított és nemcsak a saját fiókáit etette meg, hanem egy sérült varjúfiókát is.
A remete csodálkozott azon, hogy egy héja megetet egy ilyen kis varjút és azt gondolta: - Isten küldött nekem egy jelet. Ő még a kis, sérült varjúfiókát sem hagyja el. Isten még a ragadozó héjának is megtanította, hogy etetnie kell egy másik fajta madarat, aki árván maradt a világban. Látható, hogy Isten minden teremtményének megadja azt, amire szüksége van, és mi mégis szomorkodunk. Nem akarok magam miatt aggódni többé! Isten megmutatta nekem, mit kell tennem. Nem gondoskodom többet élelemről. Isten nem hagyja el egyik teremtményét sem: engem sem fog cserben hagyni.
És így is lett, leült az erdőben és nem mozdult el a helyéről, csak egyfolytában imádkozott. Három nap és három éjjel maradt így, anélkül hogy egy kortyot ivott, vagy egy falatot evett volna. Három nap után annyira legyengült, hogy a kezét sem bírta felemelni.
A nagy gyengeség miatt álomba merült. És álmában íme, megjelent egy angyal.
Az angyal összevonta a szemöldökét és azt mondta:
A jel valóban neked szólt. De azért, hogy megtanuld utánozni a héját!

Akkor Jézus azt kérdezte:
„- Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?
Aki irgalmas szívű volt iránta – felelte. Jézus így folytatta: - Menj és tégy te is hasonlóképpen.” (Lukács 10,36-37)
Nagyon könnyen azok oldalára állunk, akiknek kapniuk kell valamit. Jézus szerint inkább adnunk kellene.

Beküldés dátuma: 2020. június 5.

Tömegember
Fellini rendezett egy hátborzongató filmet, ahol bemutatta a modern világnak tömeg-emberét. A metróból óriási folyamban dőlnek ki az emberek, az utcán egymás lábait taposva sodródnak, rohannak. Egy gyárkapun is hömpölyögnek ki. Ekkor gyors váltással hirtelen birkanyájat mutatott a film. A birkák megriadnak valamitől, és egymást tiporva keringenek körbe-körbe.
Ha senkit sem követünk, ilyen nyájjá leszünk.

Beküldés dátuma: 2020. május 28.

A tüskés bozót
A hegy lábánál nőtt meg, szellő és napsütés kényeztette. Először még csak gyenge zöld csíra volt, később ágai ormótlanná váltak, összetekeredtek, szúrós tüskék nőttek rajtuk. A madarak és a birkák gyűlölték, mert valahányszor csak hozzáértek, tollakat, vagy gyapjút tépett ki belőlük. Még a kecskék is messze elkerülték, pedig ők nem kényesek, még a követ is lelegelnék.
A többi cserje és bokor virágokkal és szép levelekkel ékeskedett, némelyek még gyümölcsökkel is. A mi szegény cserjénknek meg csak tüskéje volt. Az esti szellő a többiek megvetését és csúfolódását hozta feléje.
De amikor Isten Mózessel akart beszélni, az egyszerű bokrot választotta a hegy tövében.
És a bokor Isten trónjává vált, ragyogóbb lett, mint a nap, csillámlott és tüzelt, mintha minden egyes tüskéje olyan drágakővé változott volna, amelyen a tiszta fény tükröződik.

A diáklány a század legnagyobb találmányainak kiállítása előtt állt a sorban. A tanítónő megpróbálta felkészíteni a gyerekeket arra, amit majd látni fognak.
- Ki tudna mondani nekem egy olyan találmányt, amely húsz évvel ezelőtt még nem létezett? – kérdezte.
- Például én magam! – mondta az egyik gyerek önmagára mutatva.

Uram, taníts meg arra,
hogy szükségem van rád,
ahogyan neked is
szükséged van rám.
Ha te nem lennél,
kihez imádkoznék?
Ha én nem lennék neked,
ki imádkozna hozzád?

Beküldés dátuma: 2020. május 22.

Komikus keresztény
Egy vándorcirkuszban, miután egy dán falu mellett letelepedett, tűz ütött ki. Az igazgató a szereplőkhöz fordult, akik már fellépésük készülődéseivel voltak elfoglalva.
A bohócot a faluba szalajtotta, hogy segítséget hívjon, nehogy a cirkusszal együtt a kiszáradt füvet és a lábon álló gabonát is elpusztítsa a tűz. A kifestett bohóc házról házra rohant és hívta az embereket, jöjjenek az égő cirkuszt oltani. A falu lakói nevettek, tetszett nekik az „okos” reklám, amivel az embereket a cirkuszba akarják csalogatni. A bohóc sírt és könyörgött, bizonygatta, hogy most egyáltalán nem lesz előadás, hanem maga a helység is halálos veszélyben van. Minél jobban könyörgött, annál jobban derültek rajta a falu lakosai, mígnem a tűz a földekre is átterjedt és a házakat is elérte. Mire az emberek rádöbbentek a veszélyre, már késő volt.

Beküldés dátuma: 2020. május 15.

Mégis…
Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önző vagy és hátsó gondolat vezeti cselekedeteidet,
mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igaz ellenséget nyersz,
mégis érj célt!
A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van segítségedre és ha segítesz, támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz is cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid van! (Kalkuttai Teréz anya)

Beküldés dátuma: 2020. május 11.

„Ecce homo”
Egy modern művész órákból, naptárakból, telefonokból, minden elképzelhető masinákból állított össze ember alakú gépet, ami persze recsegett, forgott, pörgött. Az egész kuka alakú koporsószerűségbe volt beállítva és a kiállításon ezt a címet viselte: „Ecce homo”. Gondolom a modern emberre célzott.
Ilyenek vagyunk valóban? Mindig tevékenykedünk, sürgünk-forgunk, mint a búgócsiga és nem tudunk elcsendesedni, lenni. Pedig most azért vagyunk itt, hogy legyünk Jézus előtt.

Beküldés dátuma: 2020. május 6.

Gyógyító szeretet
Egy kórház két belosztálya közül az egyiket egy tudós professzor vezette. Szakértelmével kiválóan gyógykezelte a betegeket. A másik osztályon talán nem oly tudós főorvos állt, de szívesebben mentek oda a betegek. Mert a nővérek megérkezése előtt már látogatta a betegeket, le-leült egy-egy beteg ágya szélére és mint ember az emberrel beszélgettek, nem mint tudós szakember betegeivel. Ezen az osztályon fogyott legkevesebb nyugtató, ritkábbak voltak a váratlan rosszullétek, legkevesebb altatót kértek a betegek.
A tudós professzor sokat tudott, a másik meg sokat szeretett. Ez a gyógyító szeretet misztériuma is.

Beküldés dátuma: 2020. április 22.

A megoldás
A galambok egy vidám és telhetetlen csapata a templom melletti teret választotta szálláshelyül. Az esküvők után az úttest repedései tele voltak rizsszemekkel, s ez nagy örömére szolgált a galamboknak. Néhány rizsszem a templomba is beesett és a mohó galambok oda is bementek értük.
Néhányan benn is rekedtek. A vasárnapi szertartások alatt repkedésükkel zavarták a híveket. Nem beszélve arról, hogy „nyomaikat” bizony otthagyták némelyik szent szobrán.
Az elkeseredett pap tanácskozásra hívta az egyházközségi tanácsot, ahol a legfontosabb napirendi pont a galambok kiűzése volt.
Valamit muszáj tennünk azért, hogy a galambok ne jöjjenek be többé a templomba!
Elsőként egy tanácsos emelkedett szóra – talán Heródes leszármazottja volt -, és azt mondta: - Dobjunk közéjük mérgezett rizst, így egyik sem fog bejönni többé!
A többi ferences-lelkű tanácsos felháborodott ezen: - Azt már nem! Vigyük el őket valamelyik tanyára, ahol boldogan élhetnek majd!
De ez a megoldás sem tűnt kivitelezhetőnek. Ugyanígy elvetették azt a javaslatot is, hogy egy galambvadászatra kiképzett vadállatot küldjenek közéjük, valamint azt is, hogy egy erős hálót feszítsenek ki a templom ajtaja és ablakai elé.
Végül, amikor már zavaró lett a csend, mert senkinek semmi nem jutott eszébe, a Tanács legidősebb tagja azt kérdezte:
Szóval ti azt szeretnétek, hogy a galambok ne jöjjenek be többé a templomba?
Igen – válaszolták kórusban a tanácstagok.
Valóban nem akarjátok többé látni őket?
Akkor egyszerű a dolog - válaszolta az öreg. – Tegyétek a következőt: kereszteljétek meg őket, legyenek elsőáldozók, bérmálkozzanak meg és soha többé nem fogjátok őket a templomban látni.

Papa, te pingvin vagy?
Igen.
Pap, a nagypapa is pingvin?
Igen, a nagypapa is pingvin.
És a dédapa? Ő is pingvin volt?
Igen, ő is pingvin volt.
És én is pingvin vagyok?
Igen, te is pingvin vagy!
De akkor vajon miért fázom ennyire?

Ma a legfiatalabb generáció nagy hideget érez. A kis- és nagyobb gyermekek olyanok, mint az eloltott lámpák. Hiába várnak hittanórára, hiába tanulják a katekizmust, a fény nem gyullad ki. És mindez azért van így, mert akinek a kezében van a kapcsoló, elfelejtette, hogy hogyan kell meggyújtani azt.

Beküldés dátuma: 2020. április 18.

Csoda?
A kis Jancsi vasárnapi iskolában volt, s édesanyja ment érte. „Mami! – szólalt meg János, miközben beült az autóba. – A Vörös-tengeren való átkelés története már valami!” „Mondj valamit a történetről!” – kérte az édesanyja. „Nos, a zsidók kivonultak Egyiptomból, de a fáraó és a serege üldözőbe vették őket. Így hát a zsidók olyan gyorsan menekültek, ahogy csak tudtak, míg el nem érték a Vörös-tengert. Az egyiptomi sereg egyre közelebb ért. Ezért Mózes vette a kézi adóvevőjét és szólt az Izraeli Légierőnek, hogy bombázzák le az egyiptomiakat. Miközben ez megtörtént az Izraeli Haditengerészet egy pontonhidat épített, s azon átkelt a nép a tengeren! Jól megcsinálták!” Az asszony teljesen megdöbbent és megkérdezte: „Biztos, hogy így mesélték el a történetet?” Hát, mami, nem pontosan így! De ha úgy mondanám el, ahogy azt nekünk elmesélték, azt úgyse hinnéd el!”
Jancsiba egészen beleívódott már korának anyagias szemlélete, s gondolkodásában nem volt helye a csodáknak és más lelki valóságoknak. (Úgy gondolom, hogy az a hit, ami csak a látható valóságokban hisz gátolja a hívő embert abban, hogy várakozó, reménykedő hite legyen, pedig enélkül nem tapasztalhatjuk meg Isten csodáit.)

Beküldés dátuma: 2020. április 10.

A vadász
Egy fiatal indián vadkacsákra vadászott a folyó partján. Fegyvernek csak egy parittyát vitt magával. Összegyűjtött pár kavicsot az ártérben és telje erejéből dobálni kezdte azokat. Főképp a folyó partjára leszálló madarakat vette célba. Az eldobott kövek nagy csobbanással este a folyóba, kivéve kettőt, amelyek halálra sebeztek két madarat.
Amikor az indián visszatért a városba, a hátizsákjában két kacsa, a kezében pedig egy kavics volt.
A bazár környékén az egyik ékszerész meglepetten felkiáltott: - Hiszen amik a kezedben van, az egy gyémánt! Legalább ezer rúpiát ér!
A fiatal vadász elsápadt, majd elkeseredetten azt mondta: - Milyen ostoba voltam! A gyémántokat arra használtam, hogy megöljem a madarakat… Ha jól megnéztem volna őket, most gazdag lehetnék, a folyó viszont már rég tovasodorta őket!

Minden napunk olyan, mint egy értékes gyémánt. Ami számít, az az, hogy ne pocsékoljuk el őket „vadászatra”.

Beküldés dátuma: 2020. április 3.

Nagy-Britanniában engedélyezett az őssejtkutatás olyan embriókon, akik művi megtermékenyítésből származnak, s valamilyen okból nem ültethetők be egy anyába. Ezáltal kívánnak egykor emberi szerveket tenyészteni, amelyeket pótalkatrész gyanánt lehetne az emberbe behelyezni. Jelenleg folyamatban van Angliában az első európai őssejtbank felállítása. A végcél, hogy 4 000 őssejtvonal álljon itt rendelkezésre, amelyekből aztán szervek lesznek kitenyészthetők. E cél elérése érdekében ezerszámra kell embriókat „előállítani" mesterséges megtermékenyítéssel. Az így létrehozott emberi életet aztán korai stádiumban megölik, hogy az őssejtvonalak nyersanyagául szolgáljon. Tudósok abból indulnak ki, hogy a 4 000 őssejtvonalhoz egyedül Angliában csaknem négymillió miniembert kell megölni.
Szörnyűség! Nekünk elég lenne egyetlen megváltó halál elfogadása, hogy manipulációk nélkül éljünk kegyelemből. (Ethos 2003/ 2.)

Beküldés dátuma: 2020. március 17.

Isten tenyerén
Nagy alázat kell ahhoz, hogy letegyem Isten kezébe a gondomat, hogy elhiggyem, nem nekem kell egyfolytában reszketni.
Ha összekülönböztél valakivel valamiért, Jézus tanítványaként neked kell újra-kezdened vele a szeretetet. Ha nem duzzogsz, rendbe jöhet minden.
Volt egy drága, aranyos tanárom a gimnáziumban, komoly hívő ember. Mindenkiről csak jót mondott. Illetve megpróbálta, de fül¬lenteni azért nem akart. Ha kiszaladt a száján, hogy hát lustácska, rögtön hozzátette, »akár csak én«. Akármilyen kritika szaladt ki a száján, mindig hozzátette, hogy »akár csak én«. Így azonosította magát a másik emberrel.
Ne azt kérdezzük, mit várhatunk az élettől, hanem hogy mit várhat az élet tőlünk. Akiknek van miért, kikért élni, azok szinte min¬dent el tudnak viselni.
Akinek nincsenek hátsó gondolatai, annak nem lehetnek előítéletei — és az szabad ember. Ahol Isten Lelke — ott a szabadság!
Igyekezzünk, hogy ma és mától kezdve minden nap, amíg lesz „napunka” — keressük meg a napunk feladatát! Amit aznap bízott ránk a Mindenség Ura, hogy mara¬déktalanul elvégezzük azt, mert anélkül szegényebb lenne a világ.
Minden ember gyógyíthatatlanul vágyik valakit szeretni. Az egy Isten imádatában megszületik a csöndesség, a békesség és a nyugalom.
Isten mindenkinek vágya és szíve állapota szerint készíti az alkalmat. Nos, van-e bennünk vágy — kifelé régi életünkből? Vagy úgy megszoktuk már, mint púpos ember a púpját?
Keressük meg szívünk mélyén, tettünk-e jót csak a mai nap? Nem mentem el valaki mellett, aki mellett meg kellett volna állnom?...
Isten mindig azzal mutatja ki a szeretetét, ami éppen történik velünk!
Isten kitartottai vagyunk: a tenyerén tart bennünket. Ez a sorsunk, ez a jövőnk. És ez nagyon biztató! (Gyökössy Endre)

Beküldés dátuma: 2020. március 6.

Amikor a jelentéktelen is fontos lehet
A Kolorádó őserdőben egy hatalmas fatörzset csodálhattak meg a turisták. Legalább ötszáz éves volt. Már Kolombusz idején is állhatott. Kiállt viharokat, földrengéseket, még a nagy lavináknak is ellenállt, legalább húsz ember tudta átölelni törzsét. Egy szép napon egy rovar parányi tojást helyezett el a fa kérge alá. Jelentéktelen lárvák láttak napvilágot, ám jó étvágyuk volt. Hónapok múlva, a sok vihart kiállt fa, elpusztult.
Vigyázz az apró, jelentéktelen dolgokra. Ezek a nagyok magvai.

Beküldés dátuma: 2020. február 29.

A boldogság titka
Egy fiatalember megkérdezte a legbölcsebb embertől a boldogság titkát. A bölcs azt javasolta a fiatalembernek, hogy járja be a palotáját, és két óra múlva jöjjön vissza.
Csakhogy kérek tőled valamit -, tette hozzá, miután átnyújtott neki egy kiskanalat, amelybe két csepp olajat csepegtetett. – Vidd magaddal ezt a kiskanalat és vigyázz, nehogy kicsöpögjön belőle az olaj!
Két óra múlva a fiatalember visszatért és a bölcs megkérdezte tőle: - Láttad a gobelineket az ebédlőm falán? Láttad a csodálatos kerteket? Észrevetted a gyönyörű pergameneket?
A fiatalember szégyenkezve bevallotta, hogy semmit sem látott. Az egyetlen dolog, amire figyelt, az volt, hogy nehogy kiöntse az olajat.
Menj vissza és nézd meg a világom csodáit! – mondta a bölcs.
A fiatalember fogta a kanalat, és ismét elkezdte bejárni a palotát, de most már megnézett minden remekművet. Látta a kerteket, a tavakat, a virágokat. Visszatért a bölcshöz és részletesen beszámolt mindarról, amit látott.
De hol van a két csepp olaj, amit rád bíztam? – kérdezte a bölcs.
A fiatalember csak most vette észre, hogy kiöntötte az olajat.
Nos, ez az egyetlen tanács, amelyet adhatok – zárta le a dolgot a bölcs. – A boldogság titka abban rejlik, hogy csodálni tudjuk a világ gyönyörű dolgait anélkül, hogy megfeledkeznénk a két csepp olajról.

„Egyébként testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.”
( Szent Pál levele a Filippieknek 4,8)

Beküldés dátuma: 2020. február 21.

A mester érintése
Ütött-kopott volt, s az árverező
Úgy hitte, fáradni kár.
Mégis kezébe vette a vén hegedűt,
S mosolyogva mutatta fel.
- Hölgyeim és uraim, figyelmet kérek!
Lássuk, a licitálást ki kezdi?
Egy dollár, ott hátul, kettő, igen!
Csak kettő? Ki ad hármat?
Három dollár először, és másodszor is…
Már koppant volna a kalapács, de mégsem,
A terem végéből ősz hajú férfi
Lépett közelebb, s felemelte a vonót;
Letörölte a port az ódon hangszerről,
Felhangolta a megereszkedett húrokat.
Tiszta és édes dallam kelt szárnyra,
Akár egy égi angyal éneke.

Elhallgatott a muzsika, s az árverező
Furcsán fojtott hangon szólt:
- Ki ad többet a régi hegedűért'?
Felmutatta a hangszert és a vonót.
- Ezer dollár, 'ki ad érte kettőt?
Kétezer dollár! Ki ad hármat?
Háromezer először, háromezer másodszor,
Háromezer harmadszor!
Tapsolt a terem, de valaki bekiabált:
- Nem értem, mitől ez a hirtelen
Értéknövekedés? Nem váratott magára a válasz:
- A mester érintésétől.

Sok emberélet, akár a lehangolt húr,
Ütött-kopott, vétkektől szennyes,
Megkaphatja bárki olcsón,
Bizony, mint az avítt hegedűt.
Egy tál lencse, pohár bor,
Perdül a kocka - és sodródik tovább.
Az ára szinte semmi, s kis híján
Koppan már a kalapács.
Ám jő a mester, s a tudatlan tömeg
Nem érti, mitől a hirtelen változás,
Ami a lélek értékét megezerszerezi.
Pedig egyszerű: a mester érintésétől.
Myea B. Welch

Beküldés dátuma: 2020. február 15.

A fiatal és az öreg sólyom (mese)
A fiatal sólyom elmondta az anyjának, hogy komoly tervei vannak a jövőjét illetően.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.
Be akarom repülni az egész világot, el akarok jutni olyan helyekre, ahol még nem járt madár.
- Jól van, csak tanulj szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja: Gyere, menjünk, keressünk táplálékot!
- Nem, anyám nem megyek, menj egyedül. Én nem alacsonyodom le ilyesfajta dolgokhoz.
- Már miért nem?
Anyám, ne háborgass hiábavalóságokkal! Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világ körüli utazásra.
Igen, gyermekem - felelte az anyja -, de a vágyad soha nem válik valóra, ha nem vagy képes rá, hogy táplálékot szerezz magadnak. Az első nap még csak éhes leszel, a másodikon már nem tudsz tovább repülni, a harmadikon pedig éhen halsz.

Beküldés dátuma: 2020. február 4.

Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén.
Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány „jónapot”, egy-két „jóestét”. Semmi több. „Jégtörésről” szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről.
Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki: „Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!”
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták, hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti a számukra. Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?
Csodálatos… Maga az élet. – válaszolta zavartan a borz.
Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején… Szeretném látni a napot! – mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd, és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

Beküldés dátuma: 2020. január 26.

Ismerjük a hívő ember esetét a sofőrrel? Tanulságos. Megy a hívő ember és egy sofőrrel találkozik, aki nem tudja beindítani a teherautót, és csúnyán káromkodik. A hívő odamegy: Drága testvérem, nem szereti a Jó Isten, ha káromkodik. Ne káromkodjék, inkább imádkozzék. Rettenetes mérges lesz a sofőr, beemeli az autóba, becsukja az ajtót, és ezt mondja: Ide figyeljen, adok 5 percet. De imádkozzék! Ha 5 perc múlva ez az autó el nem indul, fasírtot csinálok magából, maga farizeus! A hívő ember valóban buzgón imádkozik. A sofőr nézi az óráját, letelik az 5 perc, indít, és az autó elindul. Amire a hívő ember összecsapja a kezét: Hát ezt magam sem hittem volna!

Beküldés dátuma: 2020. január 21.

Szigorúság vagy együttérzés?
Egy lelkipásztort egyszer egy haldoklóhoz hívtak, egy közismerten bűnös életet élő emberhez, aki életében nem foglalkozott sokat Istennel és a lelki élettel. A lelkipásztor meglepődött, amikor belépett és látta, hogy a haldokló ember őrjöngve lapoz egy nagy Bibliát. Remélve, hogy tud segíteni, megkérdezte: „Mit keres?” A haldokló így felelt: „Mentséget!”

Beküldés dátuma: 2020. január 15.

Koporsó és tükör
Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta-tudta ezt az egyházmegye püspöke is, és egyik legbuzgóbb papját küldte oda lelkipásztornak. De már az új pap személye, buzgósága sem érdekelte az embereket. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános a hét közbeeső napjain házról házra járt és ajtóról ajtóra kopogtatott. Az egyik helyen kimért udvariasság, a másikon ellenséges hangulat fogadta, és sokan közömbösen keresztülnéztek rajta. Az egyház itt már úgyis halott, nincs már szükségünk rá, hogy újraéledjen, mondogatták itt is, ott is.
Az újabb vigasztalan vasárnapot követő héten a városka helyi lapjában feketekeretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános - híveivel egyetértésben - közli, hogy a helybéli Szent Ferenc egyházközség meghalt. A gyászistentiszteletet érte vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán. - A lapot azután megdöbbenve olvasta mindenki.
Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdező tekintetek néztek egymásra: mi lesz most? Mi történik itt? Ami azután valóban történt, arról az egyik helyi lakosnak, egy huszonhat éves fiatalembernek a beszámolója tájékoztat. „Amint beléptem a templomba, mindjárt észrevettem az oltár előtti alacsony ravatalra helyezett koporsót. Egyszerű tölgyfából készült, aranyozott kereszt díszítette. A plébános 11-kor felment a szószékre. Néhány percnyi csendes imádság után felénk nézett és így szólt: az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akiket annak véltem, közölték velem, és magatartásukkal is igazolták, hogy egyházközségük halott. Úgy tűnik, nincs már semmiféle remény az újjáélesztésre. Szeretném azonban véleményüket még egy utolsó próbával megcáfolni vagy esetleg igazolni. Kérem, menjenek el sorjában, egymás után a koporsó mellett, vessenek pillantást a benne nyugvó halottra. Azután hagyják el a templomot a keleti kapun. Ezt követően majd én magam elvégzem a gyászszertartást. Ha azonban mégis akadna néhány, aki kifelé menet elgondolkodik, és arra a meggyőződésre jut, hogy megváltoztatja véleményét, mert úgy gondolja, egyházközségünk mégis életképes, akkor kérem őket, jöjjenek vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlevőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani.
Ezután a pap a koporsóhoz lépett, megilletődve levette fedelét és félreállt. A menet pedig lassan megindult. A sorban az egyik utolsó - írja a tudósító - én voltam. Maradt hát elég időm, hogy elgondolkodjak. Ilyesmi jutott eszembe: vajon ki és mi az egyház? Kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek? És ki lesz majd a koporsóban? Minden bizonnyal a megfeszített Krisztus képét vagy szobrát helyezte el a plébános, hogy vele szembesítsen minket. Ilyen és hasonló gondolatok villantak fel bennem, de úgy látszik, az előttem vonulókban is, mert láttam, hogy mindenki zavartan lépked előre. Láttam, hogy egyfajta aggódás ül ki az arcokon, félnek, amint közelednek a koporsóhoz. A látvány azonban hatott, megnyílt az északi kapu, s egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott álltam a koporsó előtt, hogy megnézzem, kit és mit találok ott. Mikor a koporsó fölé hajoltam, előbb behunytam a szemem. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem is halott egyházközségünket, de még csak nem is a halott Krisztus képmását láttam meg, hanem egyet halott egyházközségünk tagjai közül. A koporsóba helyezett tükörben önmagamat pillantottam meg.”

  •  
  • 1 / 7
  • >